Délelőtt elzarándokoltam a Péterfybe, ahol a múltkori után végeztek egy kontroll-ultrahangot. Várakozás közben beszélgettem egy kismamával, aki közölte, hogy ugye két hét múlva nekem már össze kell készítenem a kórházi csomagot (nem, édesem, két hét múlva még dolgozom), meg nyilván mindent megvettünk már (ja, a babakocsit, mit gondolsz, mivel töltöm majd az utolsó négy-öt hetet), meg hogy az ő férje az ifjú trónörökösnek semmi használtat nem hajlandó elfogadni (ti tudjátok). Aztán megtudtam, hogy az én édes drága kicsi fiam három hét alatt 1941 grammra tornázta fel magát és elöntött a büszkeség. A vizsgálat után azt is közölték, hogy minden a legnagyobb rendben és ezek után lecsesztek, hogy ennek ellenére mégis úgy képzelték el, hogy én októbertől már nagyrészt vízszintes testhelyzetben töltöm a hátralevő másfél hónapot. Most akkor mi van??? Édesanyám erre telefonon megnyugtatott, hogy ha három hét alatt semmit nem változott a helyzet a méhlepénnyel, ami helyzetet a szülészem szerint amúgy le is kéne szarnom, akkor nem látja akadályát a kereső tevékenység folytatásának. Én meg boldogan mentem munkába és őszintén szólva nem sok szalmaszálat tettem keresztbe a kapcsolati tőke ápolásán (értsd: volt szobatársakkal telefonon folytatott negyvenperces fecsejek) túl.

Lassan ébredni hét és nyolc között, odabújni egy kicsit BudaiPasához. És a Bentlakó sem rumlizott már hajnal négykor. Az ilyen reggeleket el tudnám viselni hosszú távon is.

Nem volt fantáziám más címet kitalálni, pedig nem olyan hétfő volt, csak tényleg hétfő. Naptárilag, ugye. A mai nap eseményei egyébként az alábbiakban foglalhatók össze:

Enyhén szólva is kialvatlanul keltem fel, köszönhetően a frontnak, a kölöknek és annak, hogy a kapu egész éjjel zúgott. Aztán. Megrémültem, hogy mi a fittyfenét fogok csinálni én szeptember 30-a után itthon hat hétig, úgyhogy lehet, hogy még egy-két hetet ráhúzok októberre is. Lacilaci egyből közölte, hogy azzal jobban járok anyagilag is (naná, táppénz helyett fizut kapni nem tekinthető rossznak), meg végülis mehetek az irodából is szülni (na azt azért nem) és addig is segíthetek Oberfarok lemaradását feldolgozni, miután a sajátunktól három héttel ezelőtt megszabadultunk. Zita meg csak szimplán örült. Majd hazafelé felhívott papa, hogy közölje, tíz éves várakozás után bébibumm lesz a családban, mert nem csak Maszat, meg leendő unokahúgom (Bogi) van úton, de unokatesómék is bejelentkeztek a gólyahírrel, így nagyjából háromhavonta lesz belőle egy-, két-, majd háromszoros dédnagypapa. Mit is kívánhatna kilencven éves korára... :)))

Most pedig vacsorázom.

Ápdéjt: fríblog főoldalra kerültem. Nem tudom, kinek a jóvoltából, de részemről a megtiszteltetés.