Egyre nehezebb a várakozás. Holnaptól a 39. hetet taposom és tegnap óta nem látom a végét. [Jó, nyilván nem lehet egy megálmodott időpontra (október 29., 23:55) alapozni, de bevallom, reménykedtem benne, hogy bejön. BudaiPasa ezt irigyli tőlem, hogy ennyire tudok lelkesedni (meg csalódni). És nem jött be annak ellenére, hogy én speciel nem bánnám, mivel már sem az ébrenlét, sem pedig az alvás nem kényelmes, nincs már mit felvennem és általában meglegyintett engem is a bálna/hordozórakéta/anyahajó-érzés, ami utolér minden kismamát a harmadik trimeszter vége felé.] Ugyanakkor hiszek benne - vagy legalábbis megpróbálom -, hogy Maszat tudja, meddig húzhatja a bentlétet.

Összefoglalva: jöjjön ez a gyerek, amikor akar, de az lehetőleg legyen most.

Nos, mégsem megyek el jósnőnek, mert az álmom nem jött be, még egyben vagyok Maszattal. Bánatomban pedig blogsablont szerkesztek.

A mosásban mindig van egy páratlan zokni.

Amúgy hozzávetőlegesen a 4,718,854,713. ember vagyok a hétmilliárdból. Számolni itt lehet.

Bár a beígért kompenzáció, meg Oberfarok fejpénzének 1/124-ed része nyilvánvalóan elfelejtődött*, de így is csurrant-cseppent ma reggel a mézesbödönből. Annyi biztos, hogy a szülésre futja. :)

Tegnap nem lett rossz a kaja, de annyira átlagos lett, hogy nem éri meg feltenni sehová. Inkább sütöttem egy kakaós sütit, ami viszont némi baracklekvárral feljavítva (amit az amerikaiak nem ismernek és ezt sajnálhatják is) egész fincsi lett. Aztán már vártam a telefont, hogy mehet-e BudaiPasa a Bázisba, de meglepő módon a kérdés úgy szólt, hogy van-e kedvem Bázisba menni. A meggylé és a séta is jólesett.

*Gondolkodtam rajta, hogy esetleg megengedhetek-e magamnak egy kis csalódottságot, de a nyári után egyszerűen nem éri meg. Már csak Maszat miatt sem, hiszen akkor szerencsétlen három napig hánykolódott a hasamban, miközben képzeletbeli beszélgetéseket folytattam le az aktuális főosztályvezetőmmel, naponta harminchat órában. És elképzelhető, hogy ha akkor van egy kis eszem, egy blogbejegyzés formájában elintézem a dolgot, mad befejezem az amúgy is felesleges marcangot. Most valahogy már annak is örülök, hogy egyáltalán kaptam, állásajánlatom meg már úgy is van a majdani visszatérésem esetére...

Ma bementem a terhespatológiára igazolásért a táppénzhez, ahol ugyanaz a (három héttel ezelőtt is megénekelt) doki úgy fogadott, mintha kicserélték volna. Mosolygott, viccelődött azon, hogy egy ilyen vaskos könyvet (Libba Bray: Az az édes, távoli harang) van-e még időm kiolvasni, majd halálos komolysággal előadta, hogy többet nem kell mennem a rendelésére, ha a vérnyomásom ilyen szép marad, de azért gyűjtsek megint egy adag egynapos pisit. Majd az arcomat meglátva még ki is nevetett és közölte, hogy még tényleg komolyan beszél.
Lehet hogy inkább hasmenéssel kellett volna táppénzre mennem...

Amúgy ma gasztroblogger is leszek, ha ehető kaját sikerül készítenem csirkéből, paradicsomból, camembert sajtból és párolt zöldségből. Ha nem, akkor sütök egy adag bundáskenyeret és hallgatok, mint a sír.

BudaiPasa elutazni készült, elköszönt, majd mégsem ment sehová, de közölte, hogy a sajtvágástól sajtszagú lettem. A gyerekeket végül nem én vittem az oviba, hanem megérkezett a többi szülő is a csemetékkel és vártuk a furgont, ami elszállítja a cseperkéket. BudaiPasának a névnapját csak én felejtettem el, majd elmentünk megünnepelni őt egy étterembe a lányokkal, akik között érthetetlen módon ott volt a Vicsik Anita. Az étteremben pedig már egy nagyobb társasággal érkeztünk (fiúk is voltak), ahol is én csak egy pohár vizet kértem, BudaiPasa pedig megette valakinek a köretéből (amit hamarabb hoztak ki, mint a húst) a legtöbb cukkinit (ami az ismeretlen nagy kedvence volt) és addig tologattuk a tányéron maradt kupac sültkrumplit és paradicsomot, hogy lehetőleg ne tűnjön fel a cukkini hiánya (van ott még három darab). A következő pillanatban pedig ugyanezen tett elkövetése miatt Vali szenvedett egy sarokban és hisztizett valakinek, akivel így akart összejönni.

Mit ne mondjak, elég fura álom volt...

Holnapra nem terveztem elhagyni Zuglót, de rábasztam. Csak így, egyszerűen szólva.

Csak hogy teljesen őszinte legyek, nincs kedvem befejezni, amit elkezdtem (a nappali takarítása). Még az sem motivál, hogy valamikor folytatnom kell a portalanítást, ha ma nem is.

Volt itt a védőnő, aki mindennek nagyon örült, majd távozása után lementem pudingért vásárolni, ettem egy rántottát és kerek másfél óra alatt összeírtam a szülés utáni bürokratikus, meg egyéb tennivalókat BudaiPasa kedvéért. :)))

Mivel nem mentem le a boltba, nincs pudingom se.

Tanulságokkal tele érkezett meg a 38. hét. Kénytelen voltam például belátni, hogy ha pudingot akarok enni, le kell menni érte a boltba.