Lénó megbillent és egy laza mozdulattal beleült a vízzel teli lavórba, amitéppen egy kicsivel korábban méregettem, hogy talán el kéne pakolni, bele ne essen a pulya. Vagy bele ne hajítsa - teszem azt - Monyit, vagy a ronygiját. Első gondolatom az volt, hogy ezt a mozdulatot Chaplin is megirigyelte volna. A második, hogy remélem BudaiPasa még elérhető és elmesélhetem neki. Mindeközben vinnyogva hámoztam ki a bömbölő gyereket a vizes gönceiből.

Tudomány-rovatunkban ma:
Lénárd mérgében rám borította a karalábélevesét. A farmerom és a pólóm kiváló nedvszívó képessége ezáltal empirikus úton is bizonyítottá vált.

Lénó megbillen és letenyerel a földre. Feláll, nézi a kezét, hát koszos. Erre odajön hozzám, és konkrétan beletörli - teljes combhosszúságban - a farmeromba a mancsait, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Tegnapi kis színes: leírhatatlan az az érzés, amikor a pirosnál megállva látom, hogy mögöttem jön az autó, és jön, jön, jön, és már csak egy bmegre van időm a csattanás előtt. Fel együtt Pismányba, szerencsétlenkedés a betétlappal és a végén megköszöni a bácsi, hogy nem voltam agresszív. Itt már felröhögtem.

Anyaság-rovatunkban ma: Lénárd a leszerelt szegélyléccel üti az ajtót és azt gajdolja, hogy "bííííííííííí-baaaaaaaaaaaaaaaaa!".

Én nem tudom, ki hogy van vele, de van az a terhelési szint az agyrágásban, amikor komolyan mantrázni kell, hogy "dejszenmégcsak[másfél]éves", mert ha felnőtt lenne akkor valami olyan csúszna ki, ami már ide is szalonképtelen. Na, ma mantráztam. Aztán kihajítottam a nagy gonddal megkent és Lénárd által a tányérból egy laza csuklómozdulattal kiborított vajkrémes-sonkás-edamis tönkölybúzakenyér-katonákat (ennyi nekem is kellett...) és kentem neki vajas szendvicskiflit (azt a legfehérebb lisztből készült fajtát), amit hang és nyom nélkül tüntetett el. Innentől viszont kénytelen vagyok hangosan röhögni azokon, akik megmondják a tutit a gyerek egészséges táplálásával kapcsolatban, mert úgy tűnik, hogy az én fiam viszont fütyül rájuk és eszi, amit mi is.

Semmi baj nincs addig a babazene-foglalkozással, amíg nem kérnek azért pénzt, hogy a programért felelős ne tudja a szöveget és/vagy a dallamot. Amúgy ez a mai ilyen volt, ugyanakkor ez láthatóan senkit sem érdekelt. Lénárd például tőlem ötméternyire egy rekvirált kisautóval játszott, nem zavartatva magát amiatt, hogy magamra maradtan jobb híján a horgolt HócHóccal kerekecske-gombocskáztam.

Az anyaság sokmindennel egyenlő. Most éppen a pólóhosszan szétkent banánfalattal. (A félreértések elkerülése végett tisztáznám, hogy a póló rajtam van és én tehetek róla, hogy Lénó végigkente rajtam a majomcsemegét, mert nem figyeltem hogy már legalább két másodperce kínálgat.) Nagy a szeretet.

Első alkalommal Lénó a félórás programot a bevezető szöveg (történeti rész ismertetése) végére, azaz két és fél perc után unta meg, onnantól pedig rajtunk nevetett mindenki, mert a fiam dramaturgiailag balra el, majd gyalogkakukkosan cikázva a szélrózsa minden irányába próbált - Zrínyit megszégyenítő módon - kitörni, én meg szaladtam utána sóspuska nélkül, de egyre harciasabban. Szóval bármikor felmondom a Patakparti bölcsőde történetét az 1981-es alapítástól kezdve napjainkig, amikor is már van sószobája és egy papagája is az intézménynek, ugyanis a hülyeség bemaródott az emlékezetembe, ellenben a lényeges kérdésekről lemaradtam.
Szívszakadás.

Egy délelőtt Lénóval a játszóházban: höcögés-döcögés, máktörés, repülés, csüccs, adom-bummbumm, megyünkhaza-jómenjvisszasóhomokozni-deneszórjad-megyünkhaza-nemnemnemnem-deakkorisöltözünk-nemnemnemnem-dedededede-pápásziasztok. Egy élmény volt, órarendbe felvesszük.

Lénó sorra hordja ki a játékait a nappaliba és rém büszke magára, hogy mindezt már függőleges testhelyzetben végzi, illetve most próbál egy valahol megtalált kiskanállal kölesgolyót enni. És jövő héten már a bölcsis nyílt napokra megyek. Megjegyzem, szívszorulva...

Húsvét nálunk: van egy csokor barka a konyhában, egy - a nyuszifutár által már leszállított - lábhajtányos motor a polc tetején, és sütöttünk mákos és lekváros kalácsot, meg gyümölcskenyeret. Ez utóbbi gyakorlatilag már el is fogyott.

Mindenkinek, akit illet minimum ennyire jó Húsvétot kívánok!

Lénárd megreformálta a tápláléklánc rendszerét. Nálunk nem úgy működik, hogy pl. napfény+humusz+szervestrágya -> kukorica -> csirke-> fogyasztó, de nem ám! A Maszat-féle (rendkívül egyszerű) láncolat képlete az X-> Lénó, amely képletben az X=élelem (beleértve az én reggelimet, BudaiPasa gulyáslevesét - kenyérrel együtt -, Szonja puszedlijét, a vadidegen gyerekek ropiját/kölesgolyóját/mogyorós csokiját, vagy a játszótér homokozójában fellelhető apróbb kavicsokat). És persze nem működik az sem, hogy ha éppen eszik, akkor nem támad, mert persze az (kevés kivétellel) mindig finomabb, amit a másik eszik, még ha az esetleg ugyanaz is lenne.

Bár jubileumi bejegyzés lesz ez, a tartalom tekintetében semmi extra. Élünk, virulunk.

Lénárd összehozott már tíz fogat és két betegségmentes hetet, aminek örömére múlt héten megkapta az egy hónapja csúsztatott MMR-oltását, ami persze hatalmas üvöltést váltott ki belőle. Aztán a krokodilkönnyek mögül kiszúrta a felé nyújtott elefántos matricát a doktornéni kezében és egyből elhallgatott. Megvesztegethetőség tekintetében a fiam gyakorlatilag egy kolumbiai vámost is lepipál. A legfrissebb produkcióként pedig a) elkezdett rám összeráncolt szemöldökkel csúnyán nézni, ha valami nem tetszik neki és ez a teljesítmény a tizenhat hónaposom részéről némi aggodalmat vált ki belőlem, b) küzd a "LÁMPA" kimondásával (pámpa, pámpó).

Én meg vékony lettem. Már ha valakit érdekel.