Zuglóban. Hollárihollárihó! És meglett a telefontöltőm is.

A tegnap esti vodkásnarancs a helyén volt. Budai Pasa pedig egy leányálom. Ezt meg is írtam neki. Aztán ma felkeltem és elsőnek leültem anyuka mellé a július 14-i francia díszszemlét nézni. Jelentem, az Idegenlégió díszegyenruhája nyomokban egyaránt emlékeztetett a) a hentesek, b) a kovácsok, c) a hullamosók köpenyére. A vezetőjük szakálla pedig bebizonyította, hogy Senki Alfonz tényleg létező személy volt, de ha nem, akkor az arcszőrzete legalább.

Alexem mától Doktornő, én meg vihetem a csónakot orrba-szájba, "nyáron a párom egy vad evezős". Papa meghívott egy akkora hekkre, mint Makó Jeruzsálemtől, én meg őt egy hosszúlépésre - csak a nosztalgia kedvéért. Aztán beszélgettem egy nénivel, akinek fél lába van és hat daganata, egy parkinsonos férjura (aki annodacumál a Mosoni-Duna feltérképezésében is részt vett), valamint olyan humora, hogy beájultam tőle. Végül Papusz, Sanyi és R. Péter nagykorú elkövető társaságában kóláztam Ibolyában, a maradékot nem is tudom, miért nem hoztam el a nyúlbűvészes (répa szigorúan a cilinderben) hőszigetelő táskában. Este vodkanarancs jéggel, szívószállal. Budai Pasa meg még mindig nem van itt...

Mikor máskor öntenék ki egy lavórba a döglött cápa gyomrának tartalmát, mint amikor én lekváros kenyeret eszem. Kibasztam velük, nem néztem oda.

vizigót. gizivót. gizi vizigót vót. úr'sten!

ez persze amiatt van, mert az összetett szavak félálomban jó játékok. az álmaim viszont tragikusak. félelem, düh, menekülés, gyűlölet, fekete felhők.

budai pasa még mindig nem van itt.

Találtam helyet a lila gorillának, viszont a könyvekkel úgy járok, hogy oda-vissza. Már alig várom, hogy egy részüket átvihessem Budai Pasa könyvespolcára. Már alig várom, hogy legyen Budai Pasának szép, új és bazi nagy könyvespolca. Már alig várom, hogy kész legyen a lakás, ahová lehet venni egy szép, új, bazi nagy könyvespolcot. Ahhoz talán persze haza kéne jönnie és haladni a lakással, mert az bizony magától nem készül el. Most viszont Budai Pasa paplanjával fogok takarózni, mert tegnap éjjel eléggé fáztam a paplanhuzat-pléd-pléd rétegek alatt is, zokniban, pizsamában. Hallod, nyár, bazmeg?! Nem kívánok negyvennégy fokot, hogy még a feketerigó is megtámadjon, elegendő lenne a huszonhét is. A huszonhét fokról amúgy mindig az jut eszembe, hogy öreg vagyok. Vagy hogy öregszem. Mert harminc fok felett olyasmiket szoktam mondogatni, hogy "bezzeg gyerekkoromban a harminc fok már kánikulának számított, s mint ilyen, ritka is volt". Javítsatok ki, ha tévednék, de ez vérciki. Holnap meg már agyonverem azt a tízévest, amelyik nem adja át nekem a helyét a buszon és közben lesújtó pillantásokkal mormogom, hogy "ezek a mai fiatalok, az én időmben bazzeg bezzeg megtanították nekik, hogy mi a tisztelet...".

Na jó, ismétlem, dobjon már rám valaki egy követ! Éjfél körül elhágy a józan eszem.  

Everlast búg bele a fülembe. A húsvéti marcipántojás is élvezi. Nem sokáig, ám annál lelkesebben. Én meg ülök egy akkora szemétdomb tetjén, hogy a Kiskakas is sírva könyörögne érte, hogy kipróbálhassa. Hogyháthogy. Nohátbizony. Takarítani jó, tiszta udvar, rendes ház. Nem szopom be.

Jó dolog ez a blog, aztán meg kiderül, hogy néha mégsem annyira.

Egyrészt, mert sokat írok magamról. Na jó, ez a blog rólam szól, én vagyok a középpontja, elipszilonja, duplavéje, alfája, ómegája, píje, üpszilonja, drágasága, de még az öreganyja térgye kalácsa is (meg abban a mazsola is, hehhe). Vagyishogy csak magamról írok. Abból is kétfélét. Az egyik fajtából kiderül a nagyközönség számára, hogy jól érzem magam (szerelmes, boldog, elégedett vagyok). A másik fajtából kiderül, hogy nem érzem jól magam (magányos, boldogtalan, bizonytalan, pesszimista vagyok). Na jó, a harmadik, amikor még nem ittam kávét és olyankor azt szoktam üvölteni (gyakorlatban egy vékony hangocska sikong a fejemben), hogy "báááááááááááááááá!", meg "kááááávééééééééét!". Nos tehát: nem vagyok megmondós aktuálpolitikus, nem fenem a méregfogam a művészeteken amatőr kritikusként és halálhír esetén is csak egyszer játszottam siratóasszonyt. Az, hogy még így is statisztikai tömegek olvasnak, kész csoda. És igenis, minden áldott nap izgatottan nyitom meg a statgépet és büszke vagyok, hogy ennyi robotkereső (: kíváncsi rám, nyilván őszintén.

A második problémám az írhatnék vs. balladai homály. Ez számomra kötelező. Egyszerűen a diszkrécióm (természetesen elsősorban magammal szemben) testhosszal előzi az exhibicionizmust, a tetszeni akarást, a meghatni vágyást. Tehát egy ötsoros bejegyzésen képes vagyok eltökölni egy órát is, ha úgy érzem, abból egy idegen olyasmit tudhat meg, ami vastagon nem rá tartozik. Az idegen, akinek írom a blogom. Mert nehogy asziggye bárki is, hogy magamnak írok! Nektek, Valahány Név A Naptárban! Vicces, mi? Tehát, Kedves Idegenek, Mélyen Tisztelt Publikum! Ne haragudjatok, de ha rajtam múlik, nem fogjátok tudni strigulázni az orgazmusaimat. Ha tévednék, akkor meg röhögjetek csak a markotokba, de hagyjatok meg naiv hitemben. Mindezek ellenére rögeszmésen, kényszeresen blogolok, ha történik valami. Meg akkor is ha nem. Mindkettőről tudok hosszas, avagy rövides bejegyzéseket írni. Persze van, hogy a gépet sem kapcsolom be egy napig, vagy hogy sokkal jobb megélni, mint krónikázni, de aztán eljön az a pillanat, amikor nem élhetek tovább a "Türelem, tornaterem!", a bejegyzésszerkesztő és az intéző nélkül.

Dobjon már rám valaki egy követ!

Csirkefarhát.
Csirhátfarke. Firkecsarhát. Csarkefirhát. Farkecsirhát. Csarhátfirke.

A kérő hangsúly meddig helyettesítheti a kérést, a klasszikusat, mint a "Lécci!", meg a "Kérlek!"? Az utasításról nem is beszélve. Budai Pasa mindig elgondolkodtat. És meghallgat. Jó nekem.

Levendulaszedés közben eltapostam két csigát (mi recseg? uágh!) és találtam egy döglött rigót. Már csak azon csodálkozom, hogy nem léptem kutyaszarba, vagy nem tépett szét egy arrajáró málnabokor, esetleg nem ijesztett rám egy arra tévelygő madárijesztő. Ó, Budapest!

Kirámoltam a vitrines szekrényemet és végignéztem a fényképeket, meg belelapoztam a kőkorszaki naplóimba. Azóta döbbenek. Kár, hogy volt egy-két esemény, amit inkább nem írtam le, mert annyira felbosszantottak. Most meg már fogalmam sincs róla, mi is történhetett. Mindenesetre egyszer Nonokának meg fogom mutatni azt a gyöngyszemet, amit töriórán írt nekem veszett nagy unalmában még az ezredforduló előtt. És találtam rajzokat is, amiket 1998-ban Füzéren kaptam egy lakótárs kislánytól, Mártitól. A legjobbat megosztanám.

(Jelzem, nem pont így nézek ki. Nincsenek szárnyaim és koronám.)

Tegnap megnéztem, hogy Az Ördög (tényleg) Pradat visel(-e) és mivel anno lehúzták, annyira rosszat sejtettem, hogy végük kellemeset csalódtam. Persze a végére egy rosszul öltözött XXLesnek éreztem magam, akire legfeljebb a margarétamintás nájlonotthonka menne fel, de ez az érzés hála az égnek nem volt tartós. Viszont rájöttem, hogy nekem tényleg most kell a turkálókba mennem, mert most, hogy minden Magára Valamit Is Adó Nő Madonnának öltözik ezerkilencszáznyolcvannyolcból (bölcsészek, itt kell kötőjel bele bárhová???; esküszöm, legközelebb lefújom a port a Magyar Helyesírás Szabályairól!), vagyis tök horror, a turkálókból is felvásárolták a rémségeket. Naiv-e vagyok??? Na jó, szóval szeretném, ha az Ízlésterror-elhárítás akcióba lépne. Első feladatként hozhatna nekem egy kávét cukorral, tejjel. Meg a Szigetre napijegyet első napra, Manu Chaora.

Budai Pasa elutazott egy teljes hétre.