Apám gyűlöletáriáját hallgatni éppen olyan kellemes élmény, mint kénsavval szájöblíteni, sünt szülni, hollóval műttetni a szürkehályogot, vagy nyereg nélküli bringával indulni a Tour de France-on. Viszont a buszvezető megjegyzett délelőttről és gimisnek nézett. Tíz perce.

Most pedig már meleg a kolompérfőzelék, úgyhogy ajánlom magamat. Valamit meg majd le kell öblítenem az Asztronautának köszönhető Katzensprung száraz fehérrel. Adjon rá valaki alkalmat...

Tegnap Papusz hívását követően elnapolhattam ma reggelig a padlólap megtekintését. Eztet a mester segédje követte el, akit Budai Pasa nemes egyszerűséggel "kókler"-ként mentett el a telefonjában. Pedig nem is lett rossz, bár nem is lesznek készen ma a padlóburkolással*. Most pedig névsorolvasást tartok, mert nem tartom kizártnak, hogy a kiskutyám valahol hetedhét országon túl jár.

*Ezúton is elnézést kérek, mert befejezték. Pont.

által menné kénatiszán ladikon ladikonde ladiiiikon
ottla kika ottlakika galambom ottlakika galaaaaambom
ooooo ttlakika városban
a haaaaaarmadiiiii kutcában
pirooooo srózsa kéknefelej csibolya virítazab lakááááááába'

Csak hogy reagáljak az előző bejegyzés utolsó mondatára: ne tudjátok meg, mire képes egy ártalmatlannak tűnő gyümölcscentrifuga! SEMMI nem lesz tisztább és szárazabb utána.

Az elmúlt napokban gyakorlatilag semmit nem csináltam. Aztán kimentünk a Szigetre. A hídon lépkedve semmiféle nászéjszakás-szűzlányos-lélegzetvisszafojtós izgalmat nem véltem felfedezni a gyomrom háromméteres körzetében sem, de - valljuk be - nem is vártam. Igen, jártam ki én is a Szigetre gimis koromban, egy heteket töltöttünk porban, sárban, napsütésben és egyszercsak beelegeltem. Mindettől függetlenül csak elkapott a gépszíj, amikor megláttam, hogy a rabbi tanácsa még mindig tíz forint, hogy vannak élő organizmusok, akik még hordanak tarajt és hogy a porfelhő ott lebeg szokás szerint a fesztivál átlag fejmagassága felett másfél méterrel. Aztán világzenei színpad, Hilltop, Quimby (odabaszós, nem is kicsit) és egy gyenge próbálkozás arra nézvést, hogy ép testben ép lélekkel átvészeljük a Manu Chaora összegyűlt tömeget. Budai Pasa a harmadik szám magasságában karon ragadott és kimenekültünk a cipősskatulya-élménnyel kecsegtető masszából. Aztán áramszünet és nem állítom, hogy nem örültem. Gonosz.

Éjféltájt már Zuglóban evett bennünket a fene.

(időközben kisebb konyhaügyi katasztrófát is hárítottam, Budai Pasa szőlőlevet gyárt...)

Délután akkora vihar volt otthon, hogy muszáj volt kiállnom az égzengésbe, ömlő esőbe, viharos szélbe. Aztán betereltem minden állatot a lakásba, kikapcsoltam minden működő gépet és olvastam a lámpafénynél. Fél négykor. Hátborzongató volt.

A Homárt olvasni pont olyan, mint a filozófia tanulás. Elolvasol egy sztorit, ami elsőre lehet vérlázító, -ciki, -görény, aztán megnézed a kommenteket és a bőszen egyetértők között kezdenek felbukkanni az értetlenkedők és a viszonttámadók. És akkor már te sem vagy olyan szűklátókörű, csőlátású és a végén rádöbbensz, hogy egy kis gondolkodással te is eljutottál volna a kétkedésig és az önálló véleményalkotásig (ami nem kizárt, hogy végül a kiállás teljes mellszélességgel az öntudatra ébredő fogyasztó mellett, bár ez eddig elég ritka volt, igaz, én sem vagyok rendszeres olvasó). És a végén, amikor már mindenki kianyázta magát, az általános, már a Homártól független, kétségbeejtő gondolat következik: kishazánkban a pitiánerek száma lassan elérhetné már a maximumot és az országimídzsnek tenne a legjobbat a "Megtelt"-tábla kiszögelése. Mentsük, ami menthető alapon.

Viszont. A cikk kapcsán elgondolkodtam a Balatonon, mint nyaralási perspektíván. Kiskoromban évekig hordtak oda bennünket, SZOT-, BM-, vagy vállalati üdülőkbe, táborozni, vendégségbe, telekre, etcetera. Akkor élveztem.  Aztán kamaszkorom legszebb nyarai mind a magyar tenger - egyébként cseppet sem fájó - hiánya jegyében teltek. Közben innen-onnan magamra szedtem úgy három és fél ezer sztereotípiát a friccektől a vendéglősök pofátlanságáig és a végére már Mordor egy különösen barátságtalan tájékára is szívesebben vetődtem volna, minthogy én a Balaton partjára menjek. Aztán két évvel ezelőtt nem jött össze a Dániába tervezett vakáció és hogy mégis menjünk valahová, egy hetet töltöttünk az északi part mentén. És én csak pirultam saját magam előtt szégyenkezve, mert Tihanyban a strand pázsitja felvehette volna a versenyt bármely angol foci-, vagy golfpályáéval, de még Poirot bajuszával is, a panziós család kedves volt, szolgálatkész és az utolsó pillanatban foglalt szállás pedig tiszta. Kapolcson egy nap bőségesen elég volt, ott a legnagyobb kihívás csak az volt, hogy a taljándörögdi gyümölcsös lejtőjén felvert sátorból éjszaka ne kerüljünk kozmikus röppályára kettőtízes kezdősebességgel tíz másodperc alatt, ami a lóerőim számát tekintve Guiness-rekordgyanús eseményszámba ment volna. Balatongyörökön pedig a hasonlóan kulturált strandhoz egy nagyon jó kis kemping társult. Igaz azt beszoptuk, hogy alig volt hely, ami meg, az a sövény mellett volt közvetlenül és mi ordítottunk a boldogságtól, mert körülöttünk senki és csak hajnali négy óra ötvenkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy túl a sövényen jár a kis piros vonat, a fejünktől uszkve ötméterre lefektetett sínpáron. Az első Mrs. Mia Wallace-szerű felriadást követően lassanként tisztázódott, hogy ez nem az Apokalipszis. Grátisz, a kempingben fizetéskor kiderült, hogy a magyar diákoknak kedvezményes az ott tartózkodás.

Azóta megintcsak nem voltam a Balaton környékén. És átvert vendégek, vagy vendéglátók mindig vannak, voltak és lesznek. A Balatonnál, Horvátországban, New Yorkban, a Fidzsi-szigeteken, a Jóreménység-foknál, a Gibraltári-szorosnál, az Asszuáni-gátnál, a Gellérthegyen, a Váci utcában, a párizsi kávézókba, a velencei csatornahálózat mentén, Koppenhágában, Helsinkiben és a riói karneválon. És mégis elmennék bárhová ezek közül.

Heveny idegi alapon rámtörő elmebaj hazatértemkor. Annak ellenére, hogy a Zarában megint ezernyolcszáz az abszolúte kedvenc vékony pulcsi/vastag hosszúujjú. Azóta ettem egy üvegcse olajbogyót, egy fél zacskó csipszet, két bocicsokis jégkrémet, vagyis továbbra is a dietetikusok rémálmaként tengetem napjaimat. Jólesnék valami gyümölcs is, mondjuk, vodkanarancs, avagy mézes barack. Bár amúgy meg tényleg. Ide nekem a görögdinnyét!

Azt hiszem, most csendben megőrülök.