Miután tegnap elhatároztam, hogy kialszom magam, annak rendje és módja szerint hajnali háromnegyed kilenckor kipattantak a szemeim és tudtam, hogy most nem bírok visszaaludni. Levánszorogtam, megreggeliztem családilag, aztán vissza a paplan alá. Hát. Most se sokkal jobb. De legalább biztosíthatom a nagyérdeműt, hogy Marcipán igenis jól aludt.

Most pedig megyek takarítani. Meg ilyenek. És estére csakazértis összeszedem magam.

(És amúgy is, milyen már, hogy azt álmodom, hogy általános iskolás osztálytalálkozóm van, ahol nem ismerek fel senkit sem, kivéve az Ács Viktort és a Németh Zsoltot. Utóbbi lehányta az esőkabátomat...)

Nos, a lájtos fecsejgés Diocskával Pókerkocsmában meglehetőst csajbulissá fejlődött a Gecser Nővérek jelenlétének köszönhetően. Adtuk az ívet rendesen - elsősorban a biliárdasztalt uralva -, aztán megjelent Pepi és "János". Onnantól fogva nem volt megállás. Magam sem értettem, miért is tolom a tejcsokis Balaton szeletet magamba hajnali negyed kettőkor... Csak mert Pepi kiadta a hadiparancsot, hogy mostan ez meg lészen eszve, per kopf egy darab? Tehát tulajdonképpen tudom. (Bár ha jobban belesandítok, már az is megmagyarázhatatlan, hogyan bírtam az unszolásnak engedvén mézesbarackot inni. És vodkásnaranccsal kísérni.) És most itthon, átható bagófüstszagot eregetve, este sütött linzert citromos koszorút (by Váncza) majszolva. A szóródó vanillincukornak köszönhetően ropognak a billentyűk az ujjaim alatt. De sebaj. Új bölcsességgel a tarsolyomban megyek szundizni*. Holnap pedig én Budai Pasámmal (jesssssssssssssz!) és a Szent Családdal ismét látogatást teszek a Nemzetiben. A vadiúj felsőmben és üvegcipellőmben.

*Beszélj a kézhez! A fej terád nem figyel... (Köszönet érte londoni kapcsolatainknak.)