Tegnap óta semmi sem változott. Hogyhogynem, Abigélt világítok, ahol, hogyhogynem, a szobor továbbra sem csinál semmit, nekem viszont kinéz egy program a csontkovácsnál, csak hogy helyére pofozza eldeformálódott gerincoszlopomat, lapockáimat, kulcscsontjaimat, medencémet, és mind a tizenkét pár bordámat. Nem kis feladat, de csak megbirkózik vele egy szakember. A sápasztó irígységből meg majd az a jól menő pszichiáter fog kikuruzslani, aki el tudja viselni az enyémekhez hasonlító tünetek produkálása nélkül, hogy Anyuka holnaptól egy héten át Tunézia vendégszeretetét élvezi. Vagy majd eltitkolom előle, de ez nem hinném, hogy a lélekgyógyász dolgát megkönnyítené. Én meg ismét technikai zsenimet csillogtattam meg, midőn kipiszkáltam némi sós csipszet az egyes billentyű alól, így a laptopom ismét hibátlanul funkcionál - isten áldásával.

A nap öröme, hogy sikerült fellelnem azt a vendéglátóipari egységet, ahol végig tudom enni a háromfogásos ebejdet. Habár ez csak nekem jó, mert nem hiszem, hogy a felnőtt társadalom túlnyomó része pont a féladagos löncsre (dinére) hajtana mindenütt, ahová csak beteszi a lábát. Szóval a madárgyomrúak bátran fogyasszanak napi menüt az OldAmsterdamban. Cserébe az étlap választéka sem rúgja farba árban a csillagos eget. Tehát mire nem kell aktívan bejárnom nap mint nap a zegyetemre, sikerült felfedezni azt a helyet, ahol bátran étkezhettem volna éveken át...

Két nap pihenő után újra harcra készen. Eközben gazdagabb lettem egy garnitúra játszóruhával, meg némi komolyabbal is, hála Papusznak (a legkomolyabb szerzemény a malacrózsaszín póló, hasán a nyilazó nindzsával), elkezdtem a szakdolgozatomat (úr'sten!), esténként BudaiPasával Jóbarátokat néztem és hőemelkedtem. Húsvét, te csodás! Most, hála az égnek, újra folytatom áldásos szakirodalom-gyűjtögető munkámat és a reflektorozást, mert milyen jó is az.

Zabigél hatalmas siker, már ha lehet hinni a nézőtéren dörgő tapsnak és csak egy kislány reklamált a végén, miszerint "De hát a szobor nem is csinált semmit!". Ez persze így nem igaz, mert az őt irányító műszaki kollegának köszönhetően ide-oda kacsázik a színpadon idegőrlő lassúsággal.

A Matulában mindenki hornmicista, mert a Matulában hornmicizmus van, Gina meg azért nem akarta férjéül a terráriumot, mert nem terrárista. Mindezen információk birtokában már érzem, hogy nem hülyén fogok meghalni. Ma pedig összevesztem Gyuriúrral, két és fél év után először, ahelyett hogy azt ismételgettem volna, hogy nem vitatkozom, mert nincs kivel... Aztán futottam egy levezető kört az Operettben, ahol letettem a sárkányfejemet, így BudaiPasa már egy kellőképpen szende Bajkonurit láthat, ha egyszer végre megérkezik. Huhh.

A Thália Színház kincsekben (por, kosz, mocsok, még a civilizáció előtti korokból) gazdag padlásterében csak netforrást nem sikerült fellelnem, így az élő közvetítés az Abigél főpróbáiról nem akar összejönni. Mindenesetre élvezem, már amikor nem állunk le kétpercenként és folytatjuk úgy, hogy "naakkorazelejétőlújragyerünk!"; amikor nem ismételjük meg nyolcvanhatszor a legjelentéktelenebb és ezzel egyenes arányban legzsibbasztóbb jelenetet; amikor van világosító és nem kell úgy éreznem, hogy karitatív fejgéphobbistaként ülök a negyvenfokos hőségben legjobb barátaimmal: porcicákkal, és ötven darab lámpással, időnként beleszólva a fülesbe, miszerint "alfa-kettő-rambó, jelentkezz, itt Houston beszél!" - hátha végre visszaszól, Károly, Levente, Jancsi, meg az ördög-tudja-ki; amikor nem érzem úgy, hogy lenne ennél jobb dolgom is, mert egy ötórás próbán egy olyan jelenetet nem veszünk át, ahol lenne fejgép... És akkor még a légkondiról nem is beszéltem, ami Jégszörnyként ugrik a nyakunkba, persze csakis miután már akklimatizálódtunk a kissé pokoltüzes mikroklímánkhoz. Pfhhhhhhhh!

Amúgy béke és nyugalom. Mi másra lenne időm?!

A hétvégi, erőst szabadlevegős programok után az Ibolya is kényeztet: nyitva van az ajtó. Kell is az oxigén a nagy lélegzethez, amivel becsámborgok az Egyetemi Könyvtár, avagy a Szabó Ervin épületébe és porszagú jogi folyóiratokat kezdek el böngészni nagy elánnal. Lelkes-e vagyok?!

Amúgy irigylésre méltóan sikeres volt a túlteljesítési terv, brigádunk győzedelmeskedett Sas József felett. Nem mondom, hogy nem Pokolszkaja kacagását hallom a távolban. Még nem heverte ki a borozást, amit Sanyinál követtünk el a madársaláta-ruccola-fenyőmag-sült csirke mellé, de az izomláz is gyötri elmacskásodott tagjait, ám a Ligetben vasárnap elfogyasztott másfél mandulás Magnum után nem kapott torokgyulladást. Megkönnyebbülten sóhajtsunk hát és menjünk dolgunkra.

A hétköznapok mindig tartogatnak meglepetéseket. Hol kellemest, hol meg nem. Egyelőre döntetlen az állás, brigádunk mától dolgozik a pozitív hozzáállás és az életöröm, mint olyan győzelemre segítésén. Előreláthatóan menni fog (pozitív hozzáállásban tehát nincs hiba). Ha meg jó sztahanov módjára sikerül a kétezerhétszáz-százalékot teljesíteni, talán megkapjuk Kossuth-díjat, épp, mint a kezdetek kezdetén - habár Sas József sem mondott le a kitüntetésről, de ha harc, hát legyen...

Más: a tavaszi szünet, mint relaxációs tréning eltűnt a láthatáron kósza délibábként. Hát forma az ilyen?! Súlyosbítja helyzetemet, hogy pont az Abigél oltárán lett feláldozva, így viszont cserébe gazdag leszek, mint állat. És parazsenim is kiütközik, mert egyrészt tudtam, hogy valami ménkű nagy ménkű fog beütni, másrészt már bűvöltem egy ideje az Operettet, hogy kedveskedjen egy olyan előadással is nekem, amit még nem unok. Nem mintha nem szeretném a Zsebszínházat, de két és fél éve ugyanazt a két előadást reflektorozni testvérek között is unalmas, hovatovább zsibbasztó.

És asszem meglátogatom a nagyszüleimet. Igen, ezt mondogatom magamban immáron kerek másfél hónapja, gázos egy unoka vagyok én. Ha ebbe most belegondolnék, de nagyon, akkor szembeköpet formájában nyilvánulna meg az önkritikám. De az unokákra cseppet sem jellemző az önkritika, már ami a nagyszülő-látogatási szokásokat illeti. Tehát mégsem mázolok szét turhát a drágaszép tükörképemen - grátisz ezért is utálhatom magam, de nem teszem, mert akkor már képmutató is lennék. Vagy ezzel válok azzá? De tényleg, vajon azzal, hogy sokat gondolok valakire, akit tényleg szeretek, kedvelek, attól neki fájó hiányom kevésbé lesz fájó (már ha fáj a hiányom neki)? És ha megnyugtatom, hogy sokat gondoltam rá, akkor attól neki nem lesz még rosszabb? Pláne ha csakis rajtam múlik, hogy összehozunk-e egy randit. Gondolatkígyó ez, úgy érzem és rögvest megkérdezhetném Buta Balettpatkánylány módjára, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk... És emellett hány olyan emberrel töltök el nem kevés időt, akik labdába sem rúghatnak - a példánál maradva - a Papa és a Mama mellett?

Igen, most beszéltem Mamával. Indulok is rögvest. Aviszont.

Rend a lelke mindennek. Merthogy esik és az ernyőm a helyén - a fiókban, otthon. Panaszra ám semmi okom, hisz tegnap egy három és fél kilós embercsomag olyan grimaszokat vágott rám, hogy nem tudtam leutánozni. Pedig mindent megtettem az ügy érdekében, becsszó.

Ma megint újabb réseket ütöttünk az adórendszer bastard-vágásos pajzsán, nyolctól tízig, stand-up-comedy stílusban, igaz, az ostobácskább kérdéseknél R.-t csak az illemtudás mentette meg a tíz ujjal piperézéstől (úgymint fésülködés és borostagyomlálás). Gondolom a jó pedagógus ilyen. Vagy a jó jogász. A jó gegszter pedig paráználkodik, legalábbis a Balettpatkányok SzMSz-e szerint. Mint az közismert. (Közismert? Jöjjön közelebb Safranek...) És most, hogy megcsillogtattam általános műveltségemet, be kell vallanom, hogy egyől be is elegeltem és BerkeBarnát kihagytam. Azaz. Hagytam magam meggyőzni arról, hogy csak időt nyerek azzal, ha ellógom a soros ekkj-előadást. A meggyőzés amúgy jó dolog, tegnap sem kellett tukmálni azt a pohárka bort a szervezetembe. Mert jólesett, pláne BudaiPasa mellett, életem legszebb parkolását követően, amikor is egy autónyi helyre sikerült begyűrnöm a Skuzut, ellenben a korábbi alkalmakkal, amikor egy tankhajót is simán el lehetett volna helyezni a járda mellett - "szeretek biztosra menni" jeligére. Mondjuk én csak erősítem a sztereotípiákat, mármint női parkolásice. A vizsgabiztos is csak azért engedett át anno dacumál, mert arról sikerült meggyőznöm, hogy a helyes index- és pedálhasználatot sikerült elsajátítanom és körülnézek kanyarodás előtt, valamint egyenrangú útkereszteződésben, sőt - horribile dictu -, megadom az elsőbbséget is.

Off.

Ha már elmegyek népszavazni, hozok kenyeret. Ha már kiugrom kenyérért, elmenjek-e népszavazni?

Me megkíséreltem jelentkezni a BME nyelviskolájába, onlájn. Miután többször összevesztem az előreugró ablakkal, mert szerintem minden csillaggal jelölt adatot megadtam, szerinte meg nem, feladtam. Majd személyesen. Habár a Műszaki Egyetemtől ennél többet vártam. Na nem mintha a nyelvtanárok szükségszerűen informatikai zsenik lennének, de ott aztán tényleg nem mondhatják, hogy nincs szakember...

Cicuka után általában kölcsönös rajongással telik az itthoni macskuszokkal a viszontlátást követő három nap. Általában. Ma Marcipán nemes egyszerűséggel nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint kezem letépése foggal-körömmel. Jelentem, nyolc napon túl gyógyuló az eredmény, de nem teljes a siker. Aki akar, megnyugodhat. Már nem is vérzik.

Amúgy. Úgy amúgy. Délig semmittevés, milyen édes. Aztán egy harmatgyenge szereplés az ebédlőasztalnál, egyszerűen nem csúszott a fokhagymás-szalonnás, ellenben a gyümölcsös muffin, ójaj! Végül pedig könnyes búcsú, estére pedig egy kilátásba helyezett biliárdparti Alexemmel és az ő Petijével. Már ha lesz asztal. (Lesz.)

Mindenhol nárciszok és jácintok, egy megashopping Esztivel, egy tűrhetetlenül hosszú Lilibárónő a tengerjog társaságában, amiből megtudtam, hogy a kalózkodás tilos, ellenben a rabszolgatartás nem illendő, továbbá, bebizonyosodott, hogy milyen jelentőségteljes állat a grönlandi laposhal. Zugló. Nem kíván magyarázatot.

Reggel gyenge ellenállás a felkelésnek, kakaókészítés BudaiPasának, a "hogyúgymondjam" kifejezés elhangzásának rekordgyanús száma nyolc és tíz között, majd szakdolgozatügyi lelki komplikációk gyors feloldása Legkedvencebb Konzulensemmel. Jah, és ma mindenki mosolyog, akire én is. Még az ismeretlen középkorú férfiként jellemezhető Valakicsoda is a második emeleti folyosóról. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire tavasz van. feltehetően nyárig ezzel fogom untatni a közönséget.

Mindeközben itt ülünk a népszavazási finisben, mindenhonnan azt halljuk, hogy szavazz nemmel, különben a múlt kezdődik újra, vagy a másik banda szerint szavazz igennel, a jövő most kezdődik. Én meg ülök az igenek és a nemek között és azt olvasom, hogy Horváth Ágnes, a Nemzet Doktorasszonya még minisztersége alatt akar szülni (bele a bársonyszékbe). Mostanában mentesítem magam a politikától, mert felesleges időpocsékolásnak tartom a semmivel foglalkozást, amennyiben nem egy szigorúan zárt rendszerben történik, úgymint BudaiPasa, bor, bödöny, doromboló macska. De Horváth Ágnes a mérhetetlen arroganciájával már elérte, hogy vele kapcsolatban indulatok ébredjenek bennem. Ezek felől még nyugodtan igazolná egy lelkiismeretes elmeorvos, hogy beszámítható vagyok, ergo vezethetek oldalkocsis motorkerékpárt, pesztrálhatok dedet, etethetek kézből macskát, vagy akár csak hogy mehetek emberek közé. De kíváncsi vagyok, hogy ha erre - tegyük fel - pályázatot írnának ki a hazai állami egészségügyi intézmények között, mármint hogy segédkezzenek H. Á. haslakójának világra hozatalában, ugyanvajon mekkora lenne az udvarias tolongás, miszerint "Csak teutánad!"... Habár az egészségügyért felelős miniszteri poszton a rendszerváltás óta feltehetően akkora baszom átok ül, mint a Sötét Varázslatok Kivédése tárgy oktatóin. Igaz, 1990 óta senki nem mutatott olyan súlyos tüneteket, mint vérfarkasság, fejlakó Voldemort, közepesen lenullázódott memória, egy év a saját trükkös szekrény alján. De Rowling anyánk valamit tudhatott, amikor az exmemoriam előtti személyiséget megalkotta Gilderoy Lockhartnak, mert senki sem lóg ki a nevezett miniszteri posztot eddig betöltők közül az alkalmatlanság kérdésében a sorból.

(És üzenném, hogy ha megtalálom azokat a szenyákat, akik tegnap éjjel ellopták anyuka dísztárcsáit, akkor reszkessenek, mert a sajátjaikkal fogok őket hókon vágni.)

Ritkás net, olykor egy-egy eperoham, amúgy pedig didergős tavasz és bezsongás. Mennék már valahová, BudaiPasával a mellényzsebemben, de hát mit tesz isten, se mellény, se mellényzseb, no meg nincs mikor és miből. De legalább van Kivel. Úgyhogy marad Zugló, meg Maglód Megapolisz, cicuka a konvektoron ádázul pillázva, a finom borok és az olvasólámpák hangulatvilágításában telő puha esték. Barátok, szabadság, szerelem. (Lírai én elhallgat. Most.)