A hétköznapok mindig tartogatnak meglepetéseket. Hol kellemest, hol meg nem. Egyelőre döntetlen az állás, brigádunk mától dolgozik a pozitív hozzáállás és az életöröm, mint olyan győzelemre segítésén. Előreláthatóan menni fog (pozitív hozzáállásban tehát nincs hiba). Ha meg jó sztahanov módjára sikerül a kétezerhétszáz-százalékot teljesíteni, talán megkapjuk Kossuth-díjat, épp, mint a kezdetek kezdetén - habár Sas József sem mondott le a kitüntetésről, de ha harc, hát legyen...

Más: a tavaszi szünet, mint relaxációs tréning eltűnt a láthatáron kósza délibábként. Hát forma az ilyen?! Súlyosbítja helyzetemet, hogy pont az Abigél oltárán lett feláldozva, így viszont cserébe gazdag leszek, mint állat. És parazsenim is kiütközik, mert egyrészt tudtam, hogy valami ménkű nagy ménkű fog beütni, másrészt már bűvöltem egy ideje az Operettet, hogy kedveskedjen egy olyan előadással is nekem, amit még nem unok. Nem mintha nem szeretném a Zsebszínházat, de két és fél éve ugyanazt a két előadást reflektorozni testvérek között is unalmas, hovatovább zsibbasztó.

És asszem meglátogatom a nagyszüleimet. Igen, ezt mondogatom magamban immáron kerek másfél hónapja, gázos egy unoka vagyok én. Ha ebbe most belegondolnék, de nagyon, akkor szembeköpet formájában nyilvánulna meg az önkritikám. De az unokákra cseppet sem jellemző az önkritika, már ami a nagyszülő-látogatási szokásokat illeti. Tehát mégsem mázolok szét turhát a drágaszép tükörképemen - grátisz ezért is utálhatom magam, de nem teszem, mert akkor már képmutató is lennék. Vagy ezzel válok azzá? De tényleg, vajon azzal, hogy sokat gondolok valakire, akit tényleg szeretek, kedvelek, attól neki fájó hiányom kevésbé lesz fájó (már ha fáj a hiányom neki)? És ha megnyugtatom, hogy sokat gondoltam rá, akkor attól neki nem lesz még rosszabb? Pláne ha csakis rajtam múlik, hogy összehozunk-e egy randit. Gondolatkígyó ez, úgy érzem és rögvest megkérdezhetném Buta Balettpatkánylány módjára, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk... És emellett hány olyan emberrel töltök el nem kevés időt, akik labdába sem rúghatnak - a példánál maradva - a Papa és a Mama mellett?

Igen, most beszéltem Mamával. Indulok is rögvest. Aviszont.

Rend a lelke mindennek. Merthogy esik és az ernyőm a helyén - a fiókban, otthon. Panaszra ám semmi okom, hisz tegnap egy három és fél kilós embercsomag olyan grimaszokat vágott rám, hogy nem tudtam leutánozni. Pedig mindent megtettem az ügy érdekében, becsszó.

Ma megint újabb réseket ütöttünk az adórendszer bastard-vágásos pajzsán, nyolctól tízig, stand-up-comedy stílusban, igaz, az ostobácskább kérdéseknél R.-t csak az illemtudás mentette meg a tíz ujjal piperézéstől (úgymint fésülködés és borostagyomlálás). Gondolom a jó pedagógus ilyen. Vagy a jó jogász. A jó gegszter pedig paráználkodik, legalábbis a Balettpatkányok SzMSz-e szerint. Mint az közismert. (Közismert? Jöjjön közelebb Safranek...) És most, hogy megcsillogtattam általános műveltségemet, be kell vallanom, hogy egyől be is elegeltem és BerkeBarnát kihagytam. Azaz. Hagytam magam meggyőzni arról, hogy csak időt nyerek azzal, ha ellógom a soros ekkj-előadást. A meggyőzés amúgy jó dolog, tegnap sem kellett tukmálni azt a pohárka bort a szervezetembe. Mert jólesett, pláne BudaiPasa mellett, életem legszebb parkolását követően, amikor is egy autónyi helyre sikerült begyűrnöm a Skuzut, ellenben a korábbi alkalmakkal, amikor egy tankhajót is simán el lehetett volna helyezni a járda mellett - "szeretek biztosra menni" jeligére. Mondjuk én csak erősítem a sztereotípiákat, mármint női parkolásice. A vizsgabiztos is csak azért engedett át anno dacumál, mert arról sikerült meggyőznöm, hogy a helyes index- és pedálhasználatot sikerült elsajátítanom és körülnézek kanyarodás előtt, valamint egyenrangú útkereszteződésben, sőt - horribile dictu -, megadom az elsőbbséget is.

Off.