Majdnem-fánk lett.

Az egész Winnetou szövege olyan, mint egy békeszerződés, amit  először ékes angolsággal megírtak, aztán - ki tudja, miért, de - lefordították latinra, illetve brazil portugálra, aztán jambikus alexandrinusokban vetették papírra németül és végül a magyar fordítók is kézhez kapták, az eredményt pedig az 1960-as évek filmhíradójában ismertették.
Stílusillusztráció alant.

(Korszakalkotó kép a ötödik percben!)

Az élet nagy kérdéseire keresem a választ. Fánkot süssek, vagy JamieOliver kakaós kenyércsigáját? Mindkettőt? Egyiksem? Egyáltalán miért akartam én mindenáron megvenni azt a JamieOliver-szakácskönyvet? Hogy nincs jobb dolgom, mint tésztát keleszteni egész nap? Ráadásul holnap szatyromban egy cserép nárcisszal, egy üveg tárkonyecettel, a ma sütöttek felével, az anatómiai SH Atlasz I-II-III-mal, hónom alatt a Winnetouval és a ki-tudja-még-mi-az-istennyilával fogok bedöcögni az egyetemre pénzügyi jog előadásra. Éppencsak mint egy vándorcirkusz, a csíkos ponyvát ellopták a gonosz tolvaj kajovák. Este csak Old Shatterhand-del végeztem, amikor már folyt a szemem és néha nehezen álltam meg a hangos felvihogásokat Old Shatterhand és az ifjú Winnetou közti párbeszédek olvastán. Mint két diplomáciai küldöttség tárgyalásának paródiája*. Persze megérte megvenni tegnap már az első útbaeső antikváriumban, mert így az összes többibe úgy mehettem be, hogy fennhangon közöltem az eladókkal, miszerint egy Winnetou és egy Harry Potter van nálam. Megköszönték, mosolyogtak.

*Karl May tényleg nem való tizenkét éven felülieknek. Akkor még az egész sokkal hitelesebbnek tűnt, amikor például nyolcévesen olvastam Az Ezüst-tó kincsét.